Ismét egy kemény témát veszek elő, és jelzem, jó hosszú is lesz! A cikket még nagyon régen kezdtem el írni, ám azóta pihent, s most ismét elővettem, hogy befejezzem azt, remélve, hogy ez is segít kicsit előremozdítani azon elveket, amiket vallok és követni igyekszem mind a cosplayben, mind a hétköznapokban. Valamennyire saját tapasztalatból beszélek, de ahogy az utóbbi időben beszélgettem a cosplayesekkel, egyre nagyobb bizonyosságot nyert, hogy nagyon sokunkra igaz ez az állítás, bár más-más értelemben.
Buttercup és Hora gyerekkori kedvenceiknek öltöztek! Fotó: Szabó Vivien
Hát ennek sem volt gyerekkora!
Jaj, vajon hány cosplayes hallhatta már ezt?
Elvégre egy olyan “felnőtt”, aki tízéveseket megszégyenítő módon, vidáman nevetgélve vonul végig a városon, reményekkel, álmokkal és boldog várakozással teli, csillogó tekintettel, hogy a hónapok szürke unalma után ismét eltöltsön sok vidám órát egy conon, nem épp megszokott és “normális” jelenség. Jelmezbe csak a kicsi gyerekek öltöznek, farsang, vagy újabban Halloween alkalmából. Az előbbit nem nagyon szokás általános iskolákon kívül tartani, az utóbbi egyre nagyobb népszerűségnek örvend idősebb körökben is. Talán a zombis-boszorkányos horror stílus miatt. Ám az, hogy beöltözünk a karaktereknek, mégis, furcsa.
Ám nem erről akarok írni elsősorban, hanem a címben szereplő kifejezésről. Mert ugyebár “nekem sem volt gyerekkorom”, hiszen cosplayes vagyok.
Elemezzük ki kicsit a mondat tartalmát
A gyerekkor lényege ugyebár a játék. Játék útján, játékosan tanulunk, ahogy a kis tigrisek és farkaskölykök is egymás lebirkózásával, és a másik fülének megharapásával, azaz játékkal tanulják meg a vadászat alapjait. Az ideális ez lenne, ugye. Ezért játszunk gyerekként. Álmodozunk, reménykedünk, csillogó szemekkel szaladunk le a játszótérre a barátainkhoz. Ez az, amit gyerekkornak, boldog gyerekkornak tartok. Egy con valóban úgy néz ki egy kicsit, mintha az a rengeteg felnőtt újra gyerek lenne.
Na de mi van akkor, ha valakinek nem volt gyerekkora?
Elég egyszerű a magyarázat: nem volt lehetősége a fentebbiekre. Arra pedig sok ok lehet. Például sokat csúfolták, nem voltak játszótársai, hamar fel kellett nőnie, mert elvesztette a szüleit, vagy csak az egyiket, sok testvére volt, és már korán szülői feladatok hárultak rá, mert apu nem tudott anyu is lenni, esetleg már a szülőknek is gondja volt a felnövéssel, és túl sokat támaszkodtak a gyerekükre. Sorolhatnánk a tragikus történeteket, de úgy hiszem, felesleges. A legtöbb cosplayesnek elég kicsit visszatekintenie, és látja a sajátját, és igazolja a tényt: nem volt gyerekkora. Tényleg nem volt. Vagy csak nem volt elég.
Ám ez önmagában nem lenne baj. A baj az, hogy ez a mondat degradáló. Úgy hangzik, mintha bűn lenne. Mintha az én bűnöm lenne, ha nem volt gyerekkorom. Pedig ez nem bűn. Miért lenne az? Az ember jogosan teheti fel a kérdést: Talán rosszat tettem? Mit is? Talán én nem akartam gyerekkort? Dehogynem! A nehéz gyermekkort és a korai felnövést nem mi döntöttük el. Nem azért nem volt az adott embernek gyermekkora, mert ő úgy akarta. Akinek nem volt, annak a körülményei, lehetőségei, vagy akár a szülei döntöttek, de neki nem volt választása.
Most viszont van választása
Sailor Moon és társai sokunk kedvence volt annak idején. Vixen is ezen rajongása miatt öltözött Sailor Marsnak.
Felnőtt ember, vagy kamaszodó tini, és időről időre jelmezbe bújik. Mert most már ő dönthet, és igen, be kell pótolni a hiányosságokat. Egy kicsit újra gyerekké kell válni, egy kicsit újra játszani, álmodozni, reménykedni. Most már szabad. Hisz a cosplay ezeknek az embereknek egy terápia, ami egyszerre rengeteg problémán segít!
De egyébként is: a felnőtté válás, a felnövés azt jelentené, hogy felejtsük el, hogyan lehetünk gyermekek? Felejtsünk el játszani? Szerintem nem. Aki igazán felnőtt, az bármikor képes gyermek módjára játszani, szórakozni, nevetni. Felnőtté akkor válik valaki, ha tudja, hogy a gyerekességnek mikor nincs helye, és olyankor ennek megfelelően is viselkedik. Mert vannak komoly ügyek, van felelősség, és vannak más emberek, akiket adott helyzetben bánthat egy adott viselkedésforma. Aki igazán felnőtt, az ezekre figyel, és komoly, amikor komolynak kell lenni, vagy szigorú, amikor az a célravezető. Ám amikor ezekre nincs szükség, akkor kimehet jelmezben egy conra, és nevethet önfeledten, kortól függetlenül. Ez az igazi felnőtt. Szerintem. Aki pedig nem képes gyerekként viselkedni, amikor megtehetné, hanem fintorogva lesi és leszólja azokat, akiknek van mersze szórakozni, az nézzen csak magába. Nézze meg, mikor nevetett így utoljára? Mikor engedte meg magának utoljára, hogy önfeledten kacagjon egy jót? Miért fél gyerekké válni egy kicsit? Attól fél, hogy elvesztené a felnőttségét, és nem tudná visszakapni? Vagy mások tiszteletét veszíthetné el? Akkor megnyugtatom: én tisztelem azt, aki mer gyermek lenni. Azt viszont nem, aki leszólja az embertársát, hogy saját savanyúságára vagy gyávaságára találjon magának önigazolást.
Mert ha nem vagy néha tudatosan gyerek, úgy válsz azzá, hogy észre sem veszed!
Hányszor láttam már ilyet! Amikor egy felnőtt hisztizik, mert valami nem úgy alakult, ahogy kellene, esetleg azzal akar célt érni. Amikor a komoly és őszinte beszélgetés helyett elkezd gyerekes játszmákkal dolgozni, és olyan módszereket használni, amelyek egy ötévesre jellemzőek, csak kaptak egy felnőtt-maszkot. Néha körülnézek a világban, és idősek, felnőttek viselkedésén látom azt, hogy “átmennek gyerekbe”. Képtelenek felnőtt fejjel gondolkodni és reagálni. És természetesen ők azok, akik ítélkeznek, ha jelmezest látnak.
Valami összeköt minket
És az nem “csak” a hobbink, hanem az az út, ami ide vezetett. A cosplay egy eszköz, ami segít nekünk barátokra lelni, feldolgozni a múlt problémáit, ismét gyerekké válni egy-két napra, és mindezt egy kreatív alkotáson keresztül. Ezért kellene összetartanunk, mert bár más miatt döntöttünk a cosplay mellett, más módon dolgozunk rajta, más jelmezt öltünk magunkra, más az elképzelésünk, hozzáállásunk, máshonnan érkeztünk, de ez így is van rendjén, hisz más emberek vagyunk. De ha belegondolunk, azt hiszem, sokan érzik most azt az “aha” élményt, amit néha én is szoktam. Te most, aki ezeket a sorokat olvasod, még ha egy vállvonással el is intézed most a dolgot, mondván, nem volt szörnyű gyerekkorod, biztos vagyok benne, hogy te is találsz majd valamit. Attól még ugyanis, hogy nem volt számodra minden nap élet-halál harc, még lehetett egy testvéred, unokatestvéred vagy szomszédod, akivel folyton “versenyeztettek”, akit mindig “le kellett győznöd”, mert a szüleid csak akkor voltak büszkék rád, ha te “nyertél” ellene a kinek-van-fodrosabb-ruhája háziversenyen. Vagy épp az is lehet, hogy csak sokat hallgattad azt a szüleidtől, hogy úgysem viszed semmire. Biztos van olyasmi, ami most eszedbe jut, és fáj, és ha belegondolsz, a cosplayezés segíthet ebben. Amikor kimész a következő conra, és meglátod a másik cosplayest, jusson eszedbe az, hogy neki is biztos vannak hasonló emlékei, vagy talán még rosszabbak is. Jusson eszedbe, hogy amikor conon jársz, nem vagy egyedül: a tömegben sok-sok olyan embertársad szórakozik egy jót aznap, aki pontosan értené, miről beszélsz, mert hasonló dolgokat éltek át fiatalon.
Ez pedig nem egy verseny. Nem érdemes azon versengeni, kinek volt rosszabb fiatalon. Hidd el, nem nagy vígasz, ha megnyered. Sőt, inkább ne akard megnyerni.
Inkább tartsunk össze!
Hiszen mi pont azok vagyunk, akik megérthetik egymást. Miért jó akkor egymást bírálni, leszólni, megsértődni, és rossz néven venni a másik sikereit? Persze, mindenkiben előjöhet az alkotói válságnak az a szintje, amikor azon zokog, hogy más már ezt és azt is elérte, én meg még semmit, pedig az aktuális kiboruló is nagy elismeréseket tudhat már magáénak, és sok-sok ember rajongását. Ez előfordul. Ám arra irigykedni, hogy a másik épp elért valami nagyot, te pedig “semmit” (holott jóval messzebbre jutottál már mint ő), elég butaság. A fényből mindenkinek jut, ha a strandon egymás mellé fekszünk a homokba sütkérezni, és nem egymás hegyén-hátán taposgálva próbálunk meg mind a strand közepére feküdni, mintha ott többet sütne a nap, mint a strand szélén. Összefogással pedig messzebbre juthatunk, mint egyedül.
Egyébként is. Az irigység és a harag csak téged mérgez. Ezért leszel tőle… mérges. 🙂
Galaxina
